Elérkezett hát a december, az a hónap, amikor az izlandi Nap úgy dönt, hogy kiveszi jól megérdemelt, kollektív szerződésben rögzített éves szabadságát. Délelőtt 11 óra tájban, mintegy udvariasságból, még tesz egy bátortalan kísérletet, hogy a horizont fölé emelje tekintetét, ám délután fél 4 körül már diszkréten, angolosan távozik is.

Sokan azt hinnék, ez a fényhiányos állapot okot ad a melankóliára, de mi inkább egyfajta arisztokratikus félhomályként tekintünk rá. A reggeli ingázás a munkahelyre a csillagok szikrázó kíséretében, a hazatérés pedig a Hold ezüstös fényénél történik, végtelenített éjszaka hatását keltve.

Mivel a húsiparban tevékenykedünk, az ádvent számunkra nem a csendes várakozás, hanem a logisztikai hadviselés időszaka. Amíg a világ ajándékokat csomagol, mi azon fáradozunk, hogy a nemzet asztalára kerüljön a szakrális jelentőségű füstölt bárány és a karácsonyi sonka.

A munkakedvünk ugyan a téli napfordulóhoz hasonlóan a mélyponton stagnál, de a feladatok volumene az egeket ostromolja.

A cégvezetés pedig tanúbizonyságot tett a stratégiai zsenialitásról: nem kényszerítenek minket arra, hogy decemberben, félholtan színleljük az önfeledt ünneplést. Az évzáró gálát bölcsen februárra halasztották. Ez a reménysugár éltet minket: a tudat, hogy kipihenve, emberi formát öltve élvezhetjük majd a szállodai luxust, a vacsorát és a zenés rendezvényt. Addig is, a cégtől kapott karácsonyi húsadag gondoskodik róla, hogy az ünnepi asztalunk ne maradjon üresen. 

Az idei télre való felkészülésünk legnagyobb attrakciója egy új családtag beszerzése volt: a fészerben immár ott trónol Őfelsége, a hómaró. 

Nagy reményeket fűzünk ehhez a praktikus eszközhöz. A korábbi években lapáttal próbáltunk érvényt szerezni akaratunknak, ami Dávid és Góliát harcára emlékeztetett. Most azonban a technológia oldalán állunk.

Ugyanakkor, itt vidéken, mentesek vagyunk a hiú ábrándoktól. Tisztában vagyunk vele, hogy a szélnek sajátos, avantgárd elképzelései vannak a tájépítészetről. Amit mi a hómaróval mérnöki precizitással kialakítunk, azt a szél valószínűleg öt perccel később, egyfajta gúnyos kacaj kíséretében fogja visszaállítani eredeti – azaz járhatatlan – állapotába. De legalább a küzdelemnek megadjuk a módját. 

A sötétség kárpótlásaként a természet gyakran megnyitja exkluzív égi galériáját. Amikor hazafelé tartva a fejünk felett zölden táncolni kezd az aurora borealis, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ezt a kert végi sziklák közt lakó elfjeink kapcsolják fel, mintegy a jószomszédi viszony ápolása gyanánt. 

Hasonlóan drámai változáson megy keresztül a macskánk is, aki a tél beköszöntével komplett személyiségcserét hajtott végre. Nyáron ő egy hűvös, megközelíthetetlen kertlakó, aki leginkább úgy tekint ránk, mint a személyzetre. Télen azonban bekövetkezik a pálfordulás.

Most, a mínuszok idején nemcsak hogy visszavonul a radiátor közelségébe, de tiszteletreméltó, csaknem 12 éves kora ellenére rátör a második gyerekkor. A házban szabályos ámokfutást rendez fel-alá és hirtelen olthatatlan vágyat érez a társaságunk iránt. Ha kinyitjuk az ajtót, vet egy mélyen elítélő pillantást a kinti elemekre, majd sarkon fordul, és inkább a lábunkhoz dörgölőzik.

Bár a hedonista bekuckózás a fő stratégiai irány, nem tervezünk teljesen remeteéletet élni. A naptárban már be van karikázva néhány taktikai jellegű kivonulás a civilizációba: célba veszünk egy-egy hangulatos ádventi vásárt, ahol a forralt bor gőze mellett melegítjük fel a lelkünket. Ilyenkor a fényképezőgép is előkerül: megörökítem a pillanatokat és az új élményeket

A hosszú estéket a lopapeysa pulóver kötésének tanulása mellett egy grandiózus digitális projekttel is töltjük: készül a weboldalunk Izlandról.

Az ünnep fénypontja a Magyarországról érkező barátok látogatása lesz. Tervezünk kirándulásokat, de rugalmasak vagyunk: itt az időjárás a főrendező. Sokféle otthoni B tervvel is rendelkezünk, úgymint mozizás, játékok, közös főzés, átmelegedés a termálvizes hotpotban.

A gasztronómiai menetrendünk pedig egyfajta kulturális "kettős ügynök" szerepét ölti.

Szenteste mi, magyarok, átadjuk magunkat a helyi szellemnek: autentikus izlandi vacsorát költünk, élvezve a nyugalmat és a helyi ízeket.

Aztán jön a csavar: amikor másnap megérkezik hozzánk az izlandi vendégünk, a szerepek megcserélődnek. Ő ugyanis határozott kéréssel állt elő: magyaros ízorgiára vágyik. Így hát az ő tiszteletére – és a mi titkos örömünkre – előkerül a töltött káposzta, halászlé, gundel palacsinta. Reménykedünk benne, hogy a vendéglátás elégedettséggel tölti el viking barátunkat.