A következő lépést, az Álfahóllba költözést akkor döntöttük el, amikor lejárt a bérleti szerződésünk Eyrarbakkiban, az akkor éppen elérhető, bérelhető családi házak kínálatából kellett választanunk, így kerültünk ide, a Hella melletti „semmi közepére”, 15 hónappal ezelőtt.

Bár a döntés mögött egyszerű gyakorlati szempontok és a kényszerűség állt, fontos leszögezni: mi imádjuk ezt az új életformát. A költözés előtt alaposan felmértük, mivel jár a szigetország vadabbik arca ezen a vidéken, és elfogadtuk a kihívásokat. Ugyanakkor hazugság lenne azt állítani, hogy nincsenek árnyoldalak. Az alábbiakban a "semmiközepi" létforma azon nehézségeit – és szépségeit – gyűjtöttem össze, amelyekkel itt, Álfahóllban nap mint nap szembesülünk.

A legelső és legkézzelfoghatóbb kihívás a logisztika és az ellátás kérdése. Míg korábban a bolt elérhető közelségben volt, most a nagybevásárlás egy külön program. A legközelebbi, érdemleges kínálattal rendelkező szupermarket eléréséhez minimum 20-25 percet kell autózni. Létezik ugyan egy közelebbi opció: egy benzinkút shop mindössze 4 kilométerre az otthonunktól, ezt azonban a rendkívül magas árak és a szűkös kínálat miatt mellőzzük. Fontos megjegyezni, hogy bár a szupermarketek árai megegyeznek a fővárosi árakkal, a lehetőségeink korlátozottabbak. Kevesebb és kisebb üzletek állnak rendelkezésre, így a választék gyakran szűkös.

A megélhetés költségei a lakhatás terén sajátos képet mutatnak. A házbérlés költségei Izlandon mindenhol jelentősek, a vidék valamivel mérsékeltebb árakat kínál. Bár a rezsi – a geotermális energiának köszönhetően – viszonylag alacsony, egy önálló vidéki családi ház fenntartása és karbantartása összességében mégis költségesebb és több odafigyelést igénylő feladat egy kényelmes városi lakáshoz képest. Emellett nagyon fontos tényező az étkezés, élelmiszer költség, ami egész Izlandon indokolatlanul magas, minden lakost egyformány érint. Érthetetlen, hogy a helyben termesztett melegházi zöldségféléket és a helyben előállított húsféléket miért nem tudják olcsóbban kínálni, ezzel szemben az import termékek ára valamivel kedvezőbb. 

A vidéki élet egy további stratégiai nehézsége a munkaerőpiac szűkössége. Aki vidékre költözik, annak számolnia kell azzal, hogy a betölthető állások száma drasztikusan korlátozott. Míg a fővárosban, Reykjavíkban a lehetőségek tárháza szélesebb, addig itt a fővároshoz képest jóval kevesebb a munkalehetőség. A piac szűkös, ami nagyban megnehezíti az elhelyezkedést vagy a munkahelyváltást, ha a szükség úgy hozza.

Az Izlandra költözés sokakban azt a téves képzetet alakítja ki, hogy az életünk egy véget nem érő nyaralás lesz: majd sokat kirándulunk, autózunk, és sorra járjuk be az ország csodáit. A valóság azonban a többség számára más: a munka és a megélhetés fenntartása mellett kevés idő és pénz marad turistáskodni.

Mi azonban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert megtaláltuk a "kiskaput": a szabadidőnk egy részét túravezetéssel töltjük. Így a munka és a hobbi összeér, és sok kirándulásban lehet részünk.

Az időjárás a mindennapjaink központi szervezőeleme. A tél fél évig tart, a hólapátolás nem hobbi, hanem napi szintű kényszer. Sokan rettegnek a téli sötétségtől, de tapasztalatunk szerint a nyári időszak sokkal nagyobb fizikai megpróbáltatást jelent, nekünk legalábbis. A „fehér éjszakák”, amikor éjszaka is világos van, komoly gondokat okoznak: a szervezet egyszerűen nem érzékeli, hogy pihennie kellene, ami krónikus fáradtsághoz vezethet. A 90 napos fehér éjszakás szezon végére nagyon kimerültnek érezzük magunkat.

A sötétségnél és a világosságnál is nagyobb gyakorlati probléma azonban az utak állapota, különösen a mellékutaké. Az Álfahóllhoz vezető bekötőút télen a külvilágtól való elszigetelődést is jelentheti: az önkormányzati hókotrók mindössze hetente kétszer járnak erre. Ha a kettő között havazik be az út, akkor csak a kedves szomszédainkra támaszkodhatunk, akik a saját snowplow-val felszerelt autóikkal letakarítják az utat. De a nyári félév sem hoz megváltást az aszfalt hiánya miatt. A burkolatlan, szórt út tele van lyukakkal, ami nemcsak a menetidőt növeli, de az autót is kegyetlenül igénybe veszi. 

Ebből következik a vidéki lét egyik legfájóbb anyagi pontja: a közlekedés. Itt az autó nem kényelmi eszköz, hanem a túlélés záloga, létszükséglet. A buszos tömegközlekedés erősen korlátozott; a legközelebbi buszmegálló 10 kilométerre van, a busz pedig ritkán jön. Az autó fenntartása, a drága üzemanyag, a gumik kopása a rossz utak miatt tetemes összeget emészt fel a családi kasszából.

Az infrastruktúra hiánya az egészségügyi biztonság kérdését is más megvilágításba helyezi. Alapvető orvosi ellátást a közeli Hellában kaphatunk, de ha komolyabb probléma vagy szakorvosi vizsgálat merül fel, akkor Selfossig, vagy egészen Reykjavíkig kell utaznunk az ellátásért. A természet közelsége is kettős érzéseket szül. Bár a táj lenyűgöző, be kell vallani: a közvetlen környezetünk ingerszegény. Ha némi alapvető kultúrára vagy szórakozásra vágyunk, minimum 10 kilométert kell utaznunk, de a komolyabb programokért a fővárosig, azaz 85 kilométert kell vezetnünk.

Mindezeket mérlegelve a vidéki izlandi életet jó szívvel csak azoknak tudjuk javasolni, akik mind fizikailag, mind lelkileg stabilak és egészségesek.

A válasz egyszerű: mindazt, amit a kényelemért cserébe kaptunk. A közvilágítás hiánya, ami sokaknak ijesztő, nekünk áldás: az éjszakai sötétségben a csodálatos északi fény olyan intenzitással ragyog felettünk, amit fényszennyezett helyen jóval nehezebb látni és lefotózni. Imádjuk a szomszédságban legelésző izlandi lovak látványát és a tökéletes, zavartalan csendet.

És itt találtunk rá az igazi otthoni békére is. Amikor épp nem túrázunk, a mindennapjainkat olyan tevékenységek töltik meg, amiket a városban talán sosem csinálnánk: szenvedéllyel kertészkedem a nyári szezonban, a hosszú estéken lundákat horgolok, vagy éppen a vendégházat takarítom, hogy ragyogó tisztasággal várhassuk az érkezőket. A vendégház ugyanis nemcsak munka, hanem lehetőség is: ezen keresztül mutathatjuk meg a hozzánk érkező turistáknak Izland valódi, nyers szépségét.