Aki Izlandra költözik, hamar rájön, hogy a hagyományos meteorológia itt csődöt mond. A kilométer/óra vagy a méter/szekundum kifejezések sterilek, személytelenek, és legfőképpen: nem adják vissza a valóságot. Amióta itt élünk a Hella melletti pusztaságban, kénytelenek voltunk bevezetni egy saját, empirikus mértékegység-rendszert. Nálunk a szél erősségét nem a Beaufort-skála méri, hanem az, hogy hány méterre költözik odébb a kerti bútor, és hány darab beton járdalap képes a helyén tartani a hotpot fedelét.
A skálánk alapja a relativitás
Amikor egy magyar turista megérkezik hozzánk, és sápadtan kapaszkodik az autó ajtajába, mert „orkánerejű szél” van, mi csak elnézően mosolygunk. Ami egy otthoni látogatónak már katasztrófavédelemért kiáltó vihar, az nálunk, az izlandi síkságon még csak „élénk légmozgás”. Ilyenkor még nem történik semmi különös, csak a madarak repülnek kicsit furcsán, oldalazva. A következő fokozat az „erős szél”: ez a mi olvasatunkban az a pont, amikor a szél már aktívan le akarja venni a fejünkről a sapkát. Ha két kézzel kell kapaszkodni, akkor elismerjük: igen, fújdogál.
Az igazi vihar fogalma
De az igazi vihar fogalma nálunk ott kezdődik, amikor a tárgyak önálló életre kelnek. Ez a „kerti bútorok vándorlásának” fázisa. Ma például pontosan ilyen napunk van. Kinéztem a teraszra, és konstatáltam, hogy a masszív kerti fotelünk, mintha csak megunta volna a kilátást, önhatalmúlag öt métert utazott a teraszon.
A szél erejét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a ház homlokzatáról egyszerűen leszakadt a névtábla. Ez már az a kategória, ami tiszteletet parancsol.
A legprecízebb mérőműszerünk azonban kétségtelenül a hotpot, helyi nevén heitur pottur. A termálvizes medence fedele ugyanis hatalmas vitorlaként viselkedik, és a sziget erői mindent megtesznek, hogy ezt a vitorlát (a tetővel együtt) átrepítsék a szomszédos farmra. Így született meg a „beton járdalap-index”.
A bizalmatlanságunkat – vagy inkább a tapasztalatunkat – jelzi, hogy nálunk a „gyári rögzítés” fogalma már nem létezik. Az alapbeállítás ugyanis a négy darab beton járdalap. Ez a standard, ez van rajta télen-nyáron, mindig ezt alkalmazzuk, még akkor is, ha épp süt a nap. Nem bízzuk a véletlenre: a négy kő mindig ott pihen őrségben.
A mai napon – bár a fotel vándorol és a névtábla repült – a jacuzzi ezzel az alapbeállítással, a négy járdalappal a tetején még köszöni, jól van, meg sem moccan. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennénk résen. Ha a meteorológia (vagy a vándorló kerti szék) nagyobb bajt jelez, akkor erre a biztos alapra kezdünk el még többet rádobálni. A skála eddigi abszolút rekordját az idei év február elsején állítottuk be. Az volt az a nap, amikor a természet nemcsak dörömbölt az ajtón, hanem rá is rúgta a házra. Azon a téli éjszakán, a süvítő sötétségben nem kevesebb, mint kilenc darab beton járdalap súlya kellett ahhoz, hogy a jacuzzi teteje ne induljon el világot látni.
Így élünk mi itt, a szélárnyék nélküli vidéken. Megtanultuk, hogy a természet erejét nem legyőzni kell, hanem alkalmazkodni hozzá – vagy legalábbis elég nehéz köveket pakolni a tetejére. És bár a fotel néha elvándorol, mi maradunk, mert a vihar utáni csend és a gőzölgő víz látványa minden cipekedést megér.