CSIRKEGYÁRI TÖRTÉNETEK: KALANDOK A Z-GENERÁCIÓVAL 

Vannak azok a fagyos izlandi reggelek, amikor a levegő megüvegesedik a völgyekben, és az ember szinte érzi a csontjaiban az idő múlását. A szél ilyenkor nemcsak az őszi leveleket sodorja le a fákról, hanem valahogy az emberi korlátokra is kíméletlenül rávilágít. Amikor az ember – hozzám hasonlóan – lassan átlépi az ötvenedik évét, már nem azzal a rugalmassággal hajol le a leesett tárgyakért, és néha hálát ad azért, hogy az ízületei aznap éppen békén hagyják. A természet lassulásra int, de a mi munkahelyünkön, a hellai csirkefeldolgozóban a tempó sosem lassul. Viszont ahogy telnek az évek, az üzemben egyre élesebben rajzolódik ki a korosztályok közötti különbség – ami szerencsére nem konfliktust jelent, hanem azt, hogy a generációk nap mint nap kiegészítik és segítik egymást.

Az üzemben, ahol napi 8-10 óra fizikai munkát végzünk, mindenkinek megvan a maga tempója. Vagyunk mi, az ötvenes-hatvanas derékhad, akik nagy munkabírással, de már egyfajta megfontoltsággal nyúlunk a húsládákhoz, gondosan vigyázva a mozdulatainkra, hiszen pontosan tudjuk, hol fáj, ha nem így teszünk. És ott vannak ők: a harminc alattiak, az új nemzedék, akik pontosan ugyanazzal a terheléssel dolgoznak, de még abban az állapotban és hitben vannak, hogy egyáltalán nem kell vigyázniuk a mozdulataikra. Ez a két világ azonban remekül működik együtt.

Legfiatalabb kollégánk 🇱🇹

A mi részlegünk legfiatalabb főállású tagja Dominikus, a 18 éves litván srác. Fél napot a vágóhídon tölt, a nap másik felében pedig nálunk segít be a húslapátolásba és a csomagolásba. Végtelenül barátságos, vagány srác, aki imád beszélgetni. Az élettörténetét meglepődve hallgattam: elmesélte, hogy az anyukája és a nagymamája is itt élnek Izlandon, a jobb élet és a magasabb fizetések reményében jöttek el otthonról. Aztán kibökte a számokat. Az édesanyja 32 éves. A nagymamája pedig „ötvenvalamennyi”.

Dominikus egyébként kifejezetten büszke erre, és nagyon örül neki, hogy mindössze 14 év a korkülönbség közte és a fiatal anyukája között, szerinte ez egy szuper dolog. A nagymama generációja viszont már láthatóan távolabb áll tőle, ezért nem is tudta megmondani a pontos korát, csak úgy nagyjából.

Egy pillanatra megállt a levegő. Csendben gyors fejszámolást végeztem, majd mosolyogva közöltem vele, hogy ennyi erővel akár én is lehetek az öreganyja. A dolog annyira betalált, hogy néhány nappal később, amikor egy 200 kilós, csirkével teli ládát próbáltam elszántan, de egyre nehezebben odébb tolni, Dominikus azonnal ott termett.

– Hadd segítsek, Granny (Nagyi)! – rikkantotta vidáman, és egy laza mozdulattal arrébb tolta a ládát, kisegítve a rozzant "öreget" (vagyis engem).

Munkahelyi románcok a fagyos északon 💘

Dominikus korosztályának persze megvannak a maga speciális kihívásai. Izland vidéki részein szingli fiatalként párt találni, ismerkedni nem könnyű feladat. Kevés a buli, a szórakozni vágyók általában a fővárosba mennek fel (ami egy vagyonba kerül), a szóba jöhető partnerek száma pedig finoman szólva is korlátozott. Marad az online ismerkedés, vagy egy másik klasszikus lehetőség: a munkahelyi szerelem. Végül is, tekintve, hogy napi 8-10 órát töltünk együtt a kollégákkal, bőven van idő és lehetőség megismerni a másikat. Dominikus is egy diáklánnyal kezdett el járni, aki nyári szezonmunkára érkezett a céghez.

A mágikus fűszer és a hűtőkamrai romantika 🇵🇱

Nem minden fiatalnak volt azonban ilyen szerencséje. Ott volt például Christofer, a lengyel egyetemista, aki nyári munkára érkezett hozzánk. Pontosabban: visszatért. Mivel a testvére főállásban dolgozik a cégnél, Christofer interjú nélkül landolt újra a Lögun részlegen, és betanítani sem kellett, hiszen tavalyról már mindent ismert.

Csendes, kedves fiú volt, aki valószínűleg súlyos barátnő-hiányban szenvedett, vagy a Lengyelországban hagyott szerelme után vágyakozott, mert a hűtőkamra bepárásodott ablaküvegére folyamatosan szíveket rajzolt.

De Christofer igazi nagy attrakciója a fűszerezés volt. Ha az üzem másik végéből megláttuk, hogy a hatalmas keverőgép környékét sűrű, fehér, átláthatatlan füstköd borítja el, biztosak lehettünk benne: ez csakis egyvalaki lehet. Christofer "varázsol".

Odabent úgy festett a jelenet, mintha egy modern boszorkánykonyhában lennénk: a lengyel diák komoly átszellemültséggel öntötte a hatalmas üstbe a varázsigék helyett a csirkefelvágottak titkos összetevőit. Szállt a por, keveredett a vízben az állományjavító, térfogatnövelő, kötőanyag, aszkorbinsav és egyéb húsipari csodaszer. Bár mágusnak lenyűgöző volt, a csapatmunkában nem jeleskedett. Keveset dolgoztam vele együtt és olyankor magyar szavakra tanítottam. 

Hógolyózás a csirkegyárban 🎒❄️

Hogy a főállású dolgozók is elmehessenek hosszabb nyári szabadságra, a cég minden főszezonban helyi diákokat vesz fel a kieső munkaerő pótlására. Így került hozzánk idén egy 16 éves litván lány és egy hasonló korú izlandi középiskolás fiú.

A litván diákok egy nagyobb baráti társasággal érkeztek, és komolyan zúgolódtak, amikor a vezetőség szétszórta őket a különböző üzemegységekben. A mi litván kolléganőnk azonban hamar rájött, hogy megütötte a főnyereményt: a napja nagy részében nejlonzsákokat hajtogatott a műanyag dobozokba, és azokból épített tornyokat a húscsomagoláshoz. Emellett géppel szeletelt és húst kockázott a klasszikus izlandi gulyásleveshez. Persze neki is jutott nehezebb munka – húst lapátolt, raklapot épített, és a 40 kilós, üres húsos edényeket is el kellett mosogatnia.

A diákok azért érkeztek, hogy zsebpénzt gyűjtsenek, vagy a több kiskorú gyereket nevelő szüleiket tehermentesítsék. Ügyesek és tanulékonyak voltak, de a csapatmunkában még volt mit fejlődniük: az előregondolkodást és az egymásra való odafigyelést még szokniuk kellett. Ahogy azt is, hogy ne pillantsanak bele a telefonjukba minden adandó alkalommal.

Az izlandi fiú egy intelligens, nagyon keményen dolgozó srác volt. De hihetetlenül nehezen viselte a "holtidőt". Ha befejezett egy feladatot, és nem kapott azonnal újat, türelmetlenül, szinte feszülten járt fel-alá. Szerencsére erre is megvolt a megoldás: ilyenkor elkezdtünk hógolyózni, jéglabdákat passzolgatni egymásnak. A KFC-nek szánt fűszeres húsokhoz ugyanis jéggel kell adagolnunk a fűszereket, így a hűtőkamrában mindig van legalább egy köbméternyi, tökéletes jégdara. Ha unatkozott a fiú, repült a hógolyó.

(Az izlandi diák amúgy is kész rejtély volt: gyakran beteget jelentett, egyszer pedig akkorát esett a vizes padlón, hogy majdnem eltört a keze. Nyilván nem ez volt álmai munkája, de a vidéki Izlandon a diákok nem nagyon válogathatnak a nyári szezonális lehetőségek között.)

Vírusfertőzés az első fizetésnapon 💸

A nyár legviccesebb pillanata azonban kétségtelenül a fiatalok első fizetésnapja volt.

Aznap reggel az üzemben tapintható volt a feszültség. A diákok tűkön ültek, a telefonokat pedig a szokásosnál is nagyobb intenzitással csekkolták. Érződött a levegőben a vihar előtti csend.

Aztán délelőtt fél 12-kor megtörtént. Megjött az utalás. Megkapták életük első, kemény munkával megkeresett fizetését.

A bankszámlák egyenlegének frissülése után pontosan tíz perccel a litván diáklány váratlanul rosszullétre hivatkozva hazament.

Ami ezután következett, az hihetetlen volt: ez a rejtélyes, gyors lefolyású "betegség" futótűzként söpört végig a vágóhídon és a csontozó részlegen is a diákok között. Sorra "dőltek ki", és hagyták el az üzemet.

Valahogy mindannyian sejtettük, hogy ennek a rejtélyes kórnak csak egyetlen ellenszere van: ha a betegek azonnal felutaznak Reykjavíkba, és rögtön elköltik az első fizetésüket.

Nektek is vannak hasonló munkahelyi sztorijaitok a fiatal kollégákról? Osszátok meg velünk kommentben! 👇🐔🇮🇸